Nem járunk cirkuszba. Nem szeretjük. Vagyis: nem szerettük. Vagy a cirkusz változott, vagy mi – de jó volt! Sőt! Konkrétan élveztük ma délután a Magyar Nemzeti Cirkusz előadását!
A férjem és én nagy kínok között hagytuk magunkat rábeszélni a kisfiunktól, hogy menjünk el és nézzük meg… Határozottan örülünk így utólag.
A műsor is nagyszerű volt. Mintha modernizálódna… Kezd az is a mai világnak megfelelővé válni, újabb, mai igényeket kielégítő látványelemek tarkították.
Már menet közben szembetűnő az a profizmus, ahogyan a produkció lebonyolódik. Ahogy mindenki teszi a dolgát szó nélkül akkor és úgy, amikor és ahogyan kell. Pillanatok alatt alakul át a porond, és az ügyes “bohóc” nem is hagyja, hogy észrevegyük.
Tudjuk, hogy a műsor, amit látunk nagyjából egy éve ugyanaz. Éppen ezért esik nekünk, nézőknek jól, hogy a mosoly az arcukon így is őszintének tűnik.
És akkor ebbe a profizmusba, ezekbe a mosolyokba, ebbe a tökéletesen működő rendszerbe belepiszkít a véletlen.
Először még fel sem tűnik.
A halálgömbben viharzó motorosok közül az egyik kirepül. Hátrafelé.
Nagy lett hátul a mozgolódás. De a műsor ment tovább.
És hátul tette mindenki a dolgát. Itt is tudta mindenki, éppen akkor éppen mit kell.
És a produkció szépen befejeződött.
Nem volt pánik. Nem volt kapkodás. Nem volt fejetlenség.
Higgadtság volt. Munka. És a profizmus. Még ekkor is.
A műsor véget ért.
A cirkuszigazgató, ifj. Richter József kiállt elénk, és megköszönte a jelenlétet. De az előadás befejeződött. Most a kollégával kell foglalkozni.
És a közönség felállt és távozott.
Reménykedünk a legjobbakban. Nem erre vágytunk. De valahol mindenki számol ezzel is. Ez egy ilyen szakma. Ezt is lehet jól és rosszul kezelni.
Ránézésre, ezt profin sikerült.